Weboldalunkon sütiket („cookies”) használunk annak érdekében, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsuk Önnek!

Megértettem Tudj meg többet


Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre!

A feliratkozás gombra való kattintással egyetértek a Magyar Honvédség Hírlevélszolgáltatással kapcsolatos adatkezelési tájékoztatójával.
BÉTA

×
MH

Bejelentkezés MH ID szolgáltatáson keresztül!


MH ID regisztráció

Figyelem

Az MH ID szolgáltatás jelenleg belső tesztelés alatt van.
A felhasználók tervezetten 2019 első negyedévétől vehetik igénybe.
Jegyezz meg!
1

A legnagyobb próbatétel – a Nagy Háború és a frontharcosok dicsősége

Huszárok menetben Eperjes alatt Karl Hassmann festményén (1916)
A huszárok a háború elején, a keleti fronton még kitudták használni mozgékonyságukat és gyorsaságukat, így még sor került pár nagyszerű, a régi időket idéző lovasrohamra, a gorodoki, satanovi, sztojanovi csatamezők látták a huszárok vitézségét. A gépi háború új harcászata azonban a földre kényszerítette a huszárokat és a színes egyenruha is csukaszürkére változott. Azonban a lövészárkokban is élt a huszárszellem, gyalogosként is töretlen harci szellemmel küzdöttek a huszárok, mindvégig kiváló harci teljesítményt mutatva.

Az állandó harcokban edzett katonanemzetünket egész addigi története során az első világháború kényszerítette a legnagyobb áldozatra.
A Magyar Királyság területéről besorozott 3.797.000 katona 98 gyalogezredbe, 11 tábori vadászzászlóaljba, 171 népfelkelő- és hadtápzászlóaljba, 18 lovasezredbe és 20 lovasosztályba, 39 tüzérezredbe és 16 tüzérosztályba, 27 műszaki zászlóaljba tagolva vett részt a háborúban, nem szólva a számos kisebb önálló kötelékben, valamint a cs. és kir. Légjáró csapatnál és a haditengerészetnél szolgáló magyar állampolgárokról. Közülük mintegy 661.000 esett el, 743.000 megsebesült és 734.000 fogságba esett. Természetesen egy részük az akkori nemzeti kisebbségekhez tartozott.

Amennyiben a lakosság nemzetiségi összetételének arányait vesszük figyelembe, a 661.000 fős veszteség mintegy 40-45%-a magyar származású katonákból került ki. Azonban ez a szám a legnagyobb valószínűséggel ennél jóval magasabb, mert a magyar feltöltésű ezredek a legmegbízhatóbbnak számítottak, s mivel minden hadszíntéren kiváló harci teljesítményt nyújtottak, ezért a legveszélyesebb helyeken vetették be őket. Ennek megfelelően a harctéri veszteségeik is nagyon magasak voltak. Mai történészi becslések szerint a magyar ajkúak összvesztesége ezért 360-370 000 közé tehető!
Ezek a magyar katonák a ma embere számára elképzelhetetlenül nehéz körülmények között, vad és konok bátorsággal küzdöttek Galícia végtelen pusztáin, a Kárpátok hegyeiben, a sivár Karsztban és az Alpok égbe nyúló ormai között, valamennyi harctéren, ahova a parancs szólította őket.

1914 M 10 cm-es tábori tarack ütegállás valahol Galíciában.
A Nagy Háborúban a közhiedelemmel ellentétben nem a géppuska volt a legpusztítóbb hadieszköz, hanem a tüzérségi löveg. A háború alatt a sebesülések és halálozások mintegy kétharmadát a tüzérség okozta, messze megelőzve a puska és a géppuskatűz hatását.

Így váltak a komor dicsőség színhelyévé a San-folyó, az Uzsoki-hágó, Przemyśl erődje, a limanowai csatatér, az erdélyi szorosok, a Doberdó fennsíkja, az Isonzó völgye és még számtalan harctér, ahol a magyarföld katonafiai harcoltak.
Állták az ellenség pergőtüzét, a lövészárkokban, a sziklába vájt kavernákban, a gleccserekbe fúrt jégbarlangokban. Rohamra indultak a szögesdrót akadályokon át a géppuskák ellen, gyilkos kézitusát vívtak pár négyzetméternyi helyért. Gázálarcban lapulva meredtek a feléjük hömpölygő harcigáz ködére, ami a leggyűlöltebb kínhalál hírnöke volt. Éjszakánként rajtaütéseket vittek a szembenállókra a nehéztüzérség által felszaggatott, hullákkal borított senki földjén keresztül, miközben pattanásig feszült idegekkel lesték a felfedezésüket jelző rakétát.
Bunkerekbe húzódva kémlelték az ellenséges állásokat, örökös készenlétben, várva a támadást, a lángszóró rettegett, süvöltve robajló hangját, az árokba dobott gránát csattanását. Az életteret jelentő árkokban mindig lapulva közlekedtek, számítva az ellenséges mesterlövészre, és fülelve a felülről érkező aknagránátok vészjósló fütyülését.
Ez a lankadatlan és könyörtelen harc folyt a hegyek gyomrában és a gleccserek mélyén is. A műszaki alakulatok katonái mindkét oldalon emberfeletti nehézségek között vájtak alagutakat egymás állásai alá, hogy azután több ezer kilogramm robbanóanyaggal a levegőbe röpítsék azt. Az ellenséges árkok sokszor csak néhány méterre húzódtak egymástól, állandó fenyegetést jelentve egymásra. A zsúfoltság betegségekkel járt, a tífusz, vérhas, kolera tizedelte a harcolók sorait.

Harc valahol az alpesi fronton.
A hegyek között vívott háború minden időkben a harc legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb fajtája. Az egymással szembenálló katonák egy olyan környezetben küzdöttek, melyben már maga a létezés is egy sajátos harc volt. A harc egymással, a harc a hegyekkel elképzelhetetlen terheket rótt mindkét oldal katonáira. A gépi háború minden technikai vívmánya osztotta a halált, addig soha nem látott rettenetté változtatva az Alpokat, katonák százezreinek temetőjévé válva.

A frontharcosaink sírjai elborítják ezeket a harctereket, hiszen sok magyar gyalogezred vesztesége jóval a 40%–ot is meghaladták, de több alakulat a háborús évek teljes feltöltésének felét is elveszítette!
Ezek a férfiak egyszerre néztek szembe az arctalan halált jelentő, tömeges pusztítás modern gépcsodáival, az automata fegyverekkel, a nagy hatású robbanóanyagokkal, a kolosszális méretű, több napig tartó tüzérségi előkészítésekkel, gáztámadásokkal és tömegrohamokkal, ugyanakkor mindig ott várt rájuk az embert legvégsőkig igénybe vevő, szuronnyal, puskatussal, rohamkéssel, buzogánnyal, foggal-körömmel, test-test ellen vívott kézitusák rémületes infernója.
Azonban nem szabad elfeledkezni arról a magyar katonákról, akik a légjáró csapatoknál harcoltak, minden nap kockára téve életüket törékeny gépeikben, közülük igen sokan haltak hősi halált lángoló gépük roncsai között. Harci repülőink soraiból számos vadászpilóta ász került ki, akik már életükben legendává váltak, többségük a hadsereg legtöbbször kitüntetett katonái közé tartozott.
De frontharcosként kell emlékeznünk a haditengerészet úszóegységeinél szolgáló bajtársaikra is, akik a végsőkig helytálltak a páncélos hajók gyilkos tűzpárbajaiban és külön tisztelettel kell gondolnunk a tengeralattjárók szürreális, klausztrofóbiás acélgyomraiban szolgálatot teljesítőkre, akiknek igen sokszor hajójuk lett víz alatti koporsójuk.
A frontkatonák számára egy egészen másfajta, de majdnem ilyen súlyú megpróbáltatást jelentett a hadifogságba jutás keserű sorsa. Zsúfolt táborokban várták a háború végét, kitéve éhezésnek, könyörtelen, megnyomorító kényszermunkának és a testileg-lelkileg elerőtlenedőkért nagyon hamar eljött a halál.
Manapság hajlamosak vagyunk Őket, a Nagy Háború frontkatonáit elfelejteni a második világháború rettenetes emlékének árnyékában. Pedig hősök voltak, a mi hőseink, katonahősök a szó legigazabb értelmében, mert helytálltak a legvégsőkig, követve harcos létük ősi törvényeit! Ezt a helytállást a kitüntetések is jól jelzik. A Nagy Háború alatt és után a Mária Terézia Katonai Rendbe 131 tisztet vettek fel, ebből 34 magyar honos volt. A legénység számára fenntartott és a háború alatt mintegy 5000 kiosztott Arany Vitézségi Éremből 1500-nál több magyar katona érdemelte ki az értékes kitüntetést.
A Nagy Háború frontkatonái méltóak voltak elődeikhez, és az ezer éves magyar történelemhez ezért kötelességünk rájuk emlékezni, hiszen önnön vérükkel írták be nevüket a magyar hősök nagykönyvébe!

A rohamjárőr tagjai.
A legendássá vált német és osztrák-magyar rohamcsapatok (Sturmtruppen) és az általuk képviselt harcászat a Nagy Háború „terméke”. A lövészárkokba való „beszorulás” már 1914 őszén arra inspirált fiatal vállalkozó szellemű német tiszteket, hogy új utakat keressenek. Az eredmények alapján 1915 tavaszára világossá vált, hogy kisebb, jól képzett rohamosztagok rajtaütésszerű támadása sokkal célravezetőbb, mint a tömegroham. A rohamcsapatok harcászati alapkoncepciója a következő volt: néhány ponton gyorsan, a legkisebb veszteséggel törjenek be az ellenséges állásrendszer első vonalába, nyissák meg a műszaki zárakat a „közönséges” gyalogos rohamhullámok számára, majd az árokrendszert közelharcban tisztítsák meg az ellenségtől, és a mellvédek gyors átépítésével, az ellenség felé történő átfordításával készüljenek fel az ellenlökés visszaveréséhez. A rohamisták további feladata volt az esetlegesen „feléledő” bunkerek, megerősített pontok felszámolása, ez volt az árokrendszer „felsodorításának” az egyik legfontosabb momentuma. A siker érdekében a rohamisták 2-3 fős csoportokban támadtak, fő eszközük az ismétlőkarabély és kézigránát, valamint a lángvető volt. Érdemes megfigyelni a felszerelésük között a kézigránáttartó zsákokat, a közelharchoz szolgáló szögesbuzogányt és szögesdrótvágó ollót.

Lövészárok valahol az Alpokban.

Rohamisták gyülekeznek a támadáshoz

Olaszokkal történő közelharc ábrázolása egy beállított fotón

Rohamcsapat művészi kivitelű jelvénye.
A rohamzászlóaljak az őket kiállító hadosztályok számát viselték

Vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor (1860-1945) vezérezredes és hadügyminiszter portréja.
Az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár névadója a Nagy Háború egyik legkiválóbb magyar harctéri parancsnoka is volt. Leghíresebb haditette 1914 telén az Uzsoki-hágónál vívott híres csata volt, ahol megakadályozta, hogy az oroszok betörjenek Magyarországra. Érdemei elismeréséért 1917-ben megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét. 1917 február 19-től 1918 október 31-ig hadügyminiszter.

Tetszik az oldal? Mondd el másoknak is!

KAPCSOLAT

Maradt még kérdésed? Vagy csak megosztanád velünk gondolataidat, ötleteidet? Keress minket!




További elérhetőségek és ügyfélfogadás

A jelenlegi tartózkodási helyed alapján jelenítettük meg a hozzád legközelebbi Toborzó Irodánkat, de a címre kattintva válogathatsz a többi közül is.

Írj üzenetet a kiválasztott Toborzó Irodánknak, ahonnan kollégáink
3 munkanapon belül felveszik veled a kapcsolatot!