Weboldalunkon sütiket („cookies”) használunk annak érdekében, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsuk Önnek!

Megértettem Tudj meg többet


Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre!

A feliratkozás gombra való kattintással egyetértek a Magyar Honvédség Hírlevélszolgáltatással kapcsolatos adatkezelési tájékoztatójával.
BÉTA

×
MH

Bejelentkezés MH ID szolgáltatáson keresztül!


MH ID regisztráció

Figyelem

Az MH ID szolgáltatás jelenleg belső tesztelés alatt van.
A felhasználók tervezetten 2019 első negyedévétől vehetik igénybe.
Jegyezz meg!


Óriások szorításában – a második világháború frontjain

Tisztavatás a Ludovikán.
A patinás intézmény kiváló és nagyon magas szintű képzést biztosított és elhivatott tiszteket adott a Honvédségnek.

A hatalmas veszteségek miatt a trianoni Magyarország minden családját számos módon, a legközvetlenebbül érintette a Nagy Háború. Az otthon maradottak hazatérő veteránokat támogattak, hősi halottakat gyászoltak, fogságba esetteket vártak haza, sebesülteket, rokkantakat ápoltak, eltűnt katonákat kerestek, gyakran ezeket egyszerre együtt.
Az első világháborút számunkra lezáró igazságtalan és megalázó trianoni béke minden téren traumatizálta a magyar társadalmat. Szinte lehetetlen volt feldolgozni az ország kétharmadának elvesztését, az azt követő nyomort, politikai elszigetelődést, a határokon kívül rekedt honfitársak elnyomását. A frontharcosok joggal érezték, hogy ők helytálltak katonaként és cserébe jóformán mindent elvettek tőlük, és ezt egyénként és magyar állampolgárként is meg kellett élniük.
Elementáris válasz volt ezekre az érzésekre a revízió igénye, ez hatotta át a társadalmat és politikát egyaránt.
Természetes volt, hogy a revízió esetleges eszközét a hadsereget mindenképpen fejleszteni akarták a korlátozó tiltások ellenére, ennek megfelelően az ellenséges utódállamokkal körülvett Magyarország minden szövetségesben megkapaszkodott, aki támogatta ez irányú törekvéseit. Akkor csak két európai hatalom, Németország és Olaszország volt hajlandó segítséget nyújtani, természetes volt hát az is, hogy ezek politikai uszályába kerültünk.
Tény, hogy a háborúba sodródást leginkább a revíziós igények Németország általi kielégítése és az ezirányú el- és lekötelezettség okozta. Történelmi kényszerpálya volt ez, melyről a Harmadik Birodalom katonai fölényének árnyékában szinte lehetetlen volt letérni. Az is tény, hogy a Magyar Királyi Honvédség főként anyagi ellátásában egyáltalán nem volt felkészülve sem a Szovjetunióval, sem az angolszász hatalmakkal való összecsapásra.

Beszélgetés a harcok szünetében a Don-kanyarban.

De nem is lehetett! A békeszerződés korlátai és a megcsonkított ország ipari háttere csak nagyon korlátozott fejlesztéseket tett lehetővé, amit csak 1938-ban meghirdetett győri program keretében gyorsítottak fel. Azonban az 1941-es hadba lépésig nem sikerült a megfelelő modern haditechnikával és felszereléssel ellátni a hadsereget, ráadásul a Honvédség sem teoretikusan, sem a gyakorlatban nem egy távoli nagyhatalommal való háborúra készült, hanem a szomszédokkal való összecsapásra.
A mai napig nagyon sok negatív irányú tévhit és erős torzítás él a honvédség második világháborús szereplésével és vezetésével kapcsolatban. Ezek politikai érdekből történtek a 20. század második felében és sajnos a mai napig nagyon erősen tartják magukat a közgondolkodásban. A szovjet hadsereg 1941–1942 téli sikerei arra késztették a német hadvezetést, hogy fokozottabban vegye igénybe szövetségesei katonai erejét. Ugyanakkor az általános felfogással ellentétben a magyar politikai és katonai vezetés mindent megtett azért, hogy minél kevesebb erőt kelljen kiküldeni a keleti frontra és egyáltalán nem azzal az akarattal tették, hogy ott feláldozzák őket. Azonban a magyar politikai vezetés nagyon zsarolható volt a németek által, a revízió esetleges, számunkra előnytelen visszarendezésével. Amikor már mégis nagy erővel kellett menni, a Don mellé küldött 207 ezer fős m. kir 2. honvéd hadsereget a hazai lehetőségekhez képest mindennel ellátták, és az állományt is úgy válogatták össze, hogy egyenletesen terhelje a lakosságot.

Harckocsikkal támogatott támadás a Don jobb partján lévő egyik szovjet hídfőállás ellen.
A július 18. és szeptember 16. közötti hídfőcsatákban csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevoje falut sikerült elfoglalni. Az utóbbi Uriv térségével egy hídfőt alkotott, s dacára a három magyar–német támadásnak, Uriv szovjet kézen maradt. A scsucsjei hídfő ellen két sikertelen támadást vezettek. A hídfőcsaták alatti veszteség 26-27 ezer főre tehető, az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak fele elveszett.

Azonban a kapott felszerelés színvonala így is jelentősen elmaradt a nagyhatalmakétól, és a Don mellett kapott feladat messze meghaladta a hadsereg erejét és lehetőségeit. A vele szemben álló Vörös Hadsereg fölénye a támadásakor már nagyságrendekkel meghaladta a Honvédségét, és orosz tél tovább rontotta a magyar erők képességeit.

Gyalogsági fedezék 1942 nyarán, a Don partján

Az 1943. január 12-én elkezdett elsöprő erejű támadás ellenére a magyar katonák jelentős része megpróbált kitartani és a bekerítésben is harcolni, majd nyugatra kitörni. A németekkel együtt visszavonuló seregtestek „vándorló katlant” képezve hatalmas veszteségeket szenvedve kijutottak, miközben nehézfegyverzetük gyakorlatilag száz százalékát elvesztették.
Bár a 2. hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett, a hiányos fegyverzetű, felszerelésű és téli ruházatú magyar katonák erőn felüli helytállása megakadályozta, hogy a Vörös Hadsereg nagyobb katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő magyar és német erőket.
Hozzávetőleg 125 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során megsebesült, elesett, eltűnt vagy fogságba esett katonáinak száma, ebből 20-25 ezerre csak 1943 januárjában. A 125 ezerből mintegy 50 ezer volt a hősi halottak, s ugyanennyi a sebesültek száma. Közel 25 ezren estek hadifogságba vagy tűntek el örökre a határtalan orosz mezőkön.
A 2. hadseregen kívül még két honvéd hadsereg, az 1. és 3. vett részt a háborúban. Az 1. hadsereget 1944 januárjában mozgósították és a Kárpátok védelmére rendelték. A német megszállás után innét Galíciába kerültek – gyakorlatilag már teljesen a berlini vezetés alárendeltségben – és ott folytattak súlyos veszteségekkel járó elhárító harcokat az előre törő Vörös Hadsereggel szemben áprilistól augusztus legelejéig. Augusztusban visszavonták a hadsereget a Kárpátok védelmére, feltöltötték és felkészültek a szovjet támadásra. A hegyes környezetet és a jól kiépített védőállásokat kihasználva az 1. honvéd hadsereg mintegy két hónapig sikerrel tartotta fel a 4. Ukrán Front támadásait!

Géppuska fészek valahol a Don mellett

A honvédek elszántan és elkeseredetten küzdöttek, hiszen már közvetlenül saját hazájukat védték, a nagy erejű támadások eredménytelenül tomboltak a védővonalaik előtt. Az augusztus végi román átállás azonban alapvetően változtatta meg a stratégiai helyzetet, mert innen a Vörös Hadsereg a Kárpátok déli átjáróin már be tudott törni Erdélybe, majd Magyarországra megkerülve az 1. hadsereget. Az ez irányból támadó 2. Ukrán Front csapatai kemény harcok után jutottak ki október elején az Alföldre, és ez lehetőséget teremtett arra, hogy ha tovább jutnak, akkor bekerítsék a még az Északi-Kárpátokban és Erdélyben lévő német-magyar csapatokat. Ennek megakadályozására alakult ki a több szakaszból álló óriási hortobágyi páncélos csata, ami október végére részleges német sikerrel végződött, a szovjet előretörést lefékezte és ez az 1. hadseregnek is lehetőséget adott arra, hogy október közepén visszavonuljon a Kárpátok-beli állásaiból. Innét egy részük német alárendeltségben folytatta a harcot a Felvidéken, egyes alakulataik pedig a Dunántúlra kerültek. A folyamatos harcokban végsőkig kimerült legénység egy része az osztrák határnál megadta magát a szovjet csapatoknak a nyugatra továbbvonulók a németekkel együtt kerültek hadifogságba.
A 3. honvéd hadsereg első harci bevetése a Délvidék megszállása volt 1941-ben, ezután sokáig elkerülte a harcokat, mert egyfajta tartalékként kezelték. 1944-ben már erre a hadseregre is határvédelmi feladatok vártak, és a zöme ősszel Erdélyben próbálta feltartóztatni az ide betörő 2. Ukrán Frontot. Igen súlyos harcokban hátrált a Dél-Alföldig, majd részei német alárendeltségben részt vettek a hortobágyi páncélos csatában is. Innét alakulatai a német igényeknek megfelelően lettek bevetve, és lassan felmorzsolódtak az egyenlőtlen küzdelemben.
A második világháború magyar katonája a közhiedelemmel ellentétben jól harcolt és igyekezett megállni a helyét. Tény, hogy a harci teljesítményük olyan értelemben változó volt, hogy például a román csapatok ellen sokkal szívósabb és keményebb ellenállást tanúsítottak, mint sok esetben a Vörös Hadsereg ellen. Ez teljesen érthető. A Szovjetunió elleni háború nem volt népszerű és a távoli földön vívott küzdelemnek nem volt közvetlen érzelmi motivációja az állomány számára. Ráadásul a doni vereség óta minden nap meg kellett tapasztalni a nyomasztó szovjet fölény elleni elkeseredett, reménytelen, folyamatos harcokat, melyeket letargikus visszavonulások követtek.
Másrészt a magyar honvédség egy olyan nagymértékű és állandósult anyagi és technikai elmaradottságtól szenvedett a háború végéig, ami nagyon rontotta az általános morált. Ennek jelentőségét igazolja, hogy ahol kisebb egységeket korszerű német fegyverzettel láttak el, ott minden esetben ugrásszerűen javult a harci teljesítmény.
A második világháború hősi halott magyar katonáinak száma mintegy 120-180.000 főre becsülhető, a sebesültek száma körül-belül 180-220.000 fő. Fogságba több mint 700.000 magyar állampolgár került, közülük mintegy 600.000-en a Szovjetunióban raboskodtak, ebből legalább 230.000 volt az elhurcolt polgári személy. A legmértéktartóbb becslések szerint is 180.000 magyar ember veszítette életét a szovjet hadifogolytáborokban és a GULAG-on. Bár a Nagy Háború katona vesztesége jóval nagyobb volt, mint a második világháborúban, ezt a világégést az teszi borzasztóbbá a nemzeti emlékezetben, hogy a hadműveletek közvetlenül érintették a védtelen civil lakosságot, hatalmas pusztítást okozva annak soraiban.

Huszárok menetben valahol a keleti fronton

1939 M Csaba felderítő páncélgépkocsi, a magyar hadiipar egyik korszerű saját fejlesztése és gyártmánya.

Magyar hegyivadászok kiképzés közben.
A hegyivadászok kimagasló harci teljesítményt mutattak a Kárpátokban és az Erdélyben dúló harcokban.

Tetszik az oldal? Mondd el másoknak is!

KAPCSOLAT

Maradt még kérdésed? Vagy csak megosztanád velünk gondolataidat, ötleteidet? Keress minket!




További elérhetőségek és ügyfélfogadás

A jelenlegi tartózkodási helyed alapján jelenítettük meg a hozzád legközelebbi Toborzó Irodánkat, de a címre kattintva válogathatsz a többi közül is.

Írj üzenetet a kiválasztott Toborzó Irodánknak, ahonnan kollégáink
3 munkanapon belül felveszik veled a kapcsolatot!