Weboldalunkon sütiket („cookies”) használunk annak érdekében, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsuk Önnek!

Megértettem Tudj meg többet


Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre!

A feliratkozás gombra való kattintással egyetértek a Magyar Honvédség Hírlevélszolgáltatással kapcsolatos adatkezelési tájékoztatójával.
BÉTA

×
MH

Bejelentkezés MH ID szolgáltatáson keresztül!


MH ID regisztráció

Figyelem!

Az MH ID szolgáltatás jelenleg belső tesztelés alatt van.
A felhasználók tervezetten 2020 első negyedévétől vehetik igénybe.
Jegyezz meg!


Korona és kard – Szent István birodalmának védelmezői

Szent István ábrázolása a Képes Krónikában
A nagy király államszervező tevékenysége nyomán létrejövő különleges jogállású határvármegyék és határispánságok vették át a nomád törzsszövetségektől a határvédelem feladatát, mely a gyepűrendszeren alapult. A Német-római Császárság, majd később a bizánci birodalom támadásainak kudarca azt mutatja, hogy a gyepűrendszer és az erre épülő „felperzselt föld” taktika sikeresen állította meg, a még oly erős nehéz fegyverzetű lovagi és zsoldos seregeket is. A gyepűrendszer segítségével Szent István megsemmisítő vereséget mért II. Konrád (1024-1039) német-római császárra is 1030-ban, ezzel elhárítva fiatal királysága feje felől, a hűbéressé válás veszélyét.

A fejedelemséget keresztény királysággá alakító Szent István (997-1038) leginkább a keresztény magyar államigazgatás megszervezőjeként él a köztudatban. De ezeken túl kiváló hadvezér is volt, aki 20 évnyi háborúskodással, sikerrel verte le a belső lázadásokat, és nagy figyelmet fordított a határok védelmére is. Meg kell említeni, hogy István királyt soha nem érte katonai vereség, a magyar történelemben rajta kívül  csak Kinizsi Pál hadvezérről mondhatjuk el ugyanezt.
Az Árpád-leszármazottak, István utódai szinte mind örökölték a családra jellemző vitézséget és harciasságot, számos nagy hadvezért adva az országnak.
Közülük is kiemelkedik I. (Bajnok vagy Bölény) Béla király (1060-1063), aki még hercegként, bátyja, I. András (1046-1060) hadvezéreként 1051-ben, majd 1052-ben is megverte az országba betörő III. Henrik német-római császárt.
Bajnok Béla fia, I. (Szent) László (1077-1096) a leghíresebb lovagkirályunk és a magyar katonák védőszentje. Hosszú életét gyakorlatilag fegyverben töltötte, számos ütközetben, és számtalan kisebb összecsapásban vett részt. Személyes ellenfeleivel szemben irgalmas királyként ismerjük, de az országába betörő ellenséget kímélet nélkül megsemmisítette, így 1090-ben és 1091-ben kétszer is nagy vereséget mért a kunokra, vezérüket párviadalban ölve meg. Neve összeforrt a középkori Magyarország nagyhatalmi státuszával, szavának és akaratának döntő súlya volt a korabeli Európa politikai csatáiban.
Az Árpád-házi uralkodóink alatt Magyarország katonai nagyhatalomnak számított, így az országra törő, majd a gyepűkön lelassuló ellenségnek mindig számítani kellett az ellentámadásra és a megtorlásra. Szent László uralma és a tatárjárás között eltelt időben a magyar királyok váltakozó sikerű határokon kívüli háborúkat folytattak, melyek súlypontjai a bizánci területeken és az Adria partján voltak, ahol Velence hatalmába ütköztek. Ezt a hatalmi státuszt és a határvédelem kiválóságát jól mutatja, hogy idegen hadak a Magyar Királyság központi területeit nem dúlták.
Kivételt csak a mongolok támadása jelentette, akik könnyedén keltek át még a megerősített szorosokon is, és utánpótlást nem igénylő, nehézlovas kontingenssel is rendelkező hatékony haderejük csak az erős kővárakkal nem boldogult. A Muhi csatában hősies harc után az egyébként igen erős magyar had a rendkívül rossz taktikai elképzelés miatt megsemmisítő vereséget szenvedett, magának a királynak, IV. Bélának (1235-1270) is szó szerint az életéért kellett halálos iramú vágtában menekülni az őt üldöző tatárok elől.
A Magyar Királyság meglepően gyorsan talpra állt, és defenzív háborúkban sikerrel védte meg a határait a pillanatnyi gyengeséget kihasználó rátámadó szomszédoktól. A „második honalapító” címet kiérdemlő IV. Béla nem volt tehetséges hadvezér, de fia V. István (1262-1270) és unokája IV. (Kun) László (1272-1290) már sikeresen háborúztak az akkori Magyarország legveszélyesebb ellenfelével, II. (Nagy) Ottokár (1253-1278) cseh királlyal, aki végül elesett az 1278-as a Morva-mezei csatában az egyesült magyar és osztrák-stájer hadakkal szemben.

Bajnok Béla lándzsatörése egy pomerán vitézzel
Az akkori Európa leghatalmasabb uralkodóját (Miciszláv lengyel fejedelem)  Bajnok Béla lándzsatörése egy pomerán vitézzel Az akkori Európa leghatalmasabb uralkodóját Miciszláv lengyel fejedelmet legyőző Béla királyunk háborúi két mítoszt is teremtettek, az egyik a Vértes hegység neve, ahol a legenda szerint a visszavonuló németek eldobálták vértjeiket, a másik Búvár Kund hősi tette, amivel megakadályozta a német sereg élelmezését, így a hadjárat folytatását is.

Búvár Kund hőstette
A Képes Krónika miniatúráján látható Búvár Kund – vagy más néven Zotmund – eposzi cselekedete, aki az 1052-es második hadjáratnál a császár Pozsony alatt horgonyzó ellátó hajóit megfúrta és elsüllyesztette, ezért a magyar harci búvárok ősét tiszteljük benne.

Szent László nehézlovasaival üldözi a kunokat
Részlet a karaszkói freskóról (1380 körül). A lovagot a könyörtelen közelharcokban való helytállása alapján ítélték meg: Szent László e harcos kaszt osztatlan tiszteletének örvendett, ami jól igazolja félelmetes hírnevét. A kerlési és mogyoródi ütközetekben tanúsított bátorsága és az ellenség soraiban végzett pusztítása már életében legendás hírnevet szerzett neki. A személye köré méltán épített kultusz már halálakor elkezdődött, és töretlen volt az elkövetkező évszázadokban. Ennek a tiszteletnek a mai napig élnie kell minden olyan magyar férfiban és nőben, aki a Haza fegyveres szolgálatára esküdött fel, hiszen a szentté avatott nagy király egyszerre jelképe az örök harcos erényeknek és a magyar katonai dicsőségnek.

Magyar nehézlovas és lovasíjász
Az Árpád-házi uralkodóink alatt Magyarország katonai erejét egy heterogén, nehéz- és könnyűlovasságot egyaránt alkalmazó hadsereg alkotta, mely biztos támasza volt az országnak.

Magyar lovag és mongol nehézpáncélos összecsapása a Muhi csatában
A vesztett muhi csatából menekülő IV. Béla életét csak az őt kísérő nemeseinek köszönheti, akik időről-időre, párosával a szűk átjáróknál az őket beérő üldözőkkel kézitusába kezdtek, hogy egérutat nyerjenek a királynak. Türje Dénes, Mohol Detre, Pók Móric, Ákos Ernye, Huntpázmán András és Tamás önfeláldozó hőstette mára már feledésbe merült, pedig a legszebb példái közül valóak a magyar katona vitézségének.

Rohamra induló lovag
Az Árpád-kor utolsó harmadában a magyar előkelők jelentős része nehézpáncélosként harcolt, egyenrangú ellenfeleként a nyugatról érkező lovagoknak.

Tetszik az oldal? Mondd el másoknak is!




További elérhetőségek és ügyfélfogadás

A jelenlegi tartózkodási helyed alapján jelenítettük meg a hozzád legközelebbi Toborzó Irodánkat, de a címre kattintva válogathatsz a többi közül is.

KAPCSOLAT

Maradt még kérdésed? Vagy csak megosztanád velünk gondolataidat, ötleteidet? Keress minket!

Írj üzenetet Nekünk! A kiválasztott tárgynak megfelelően továbbitjuk leveledet az illetékes Bajtársainkhoz, akik
3 munkanapon belül felveszik veled a kapcsolatot!